Jézus tanításának, az Evangéliumnak hasonlatai nagyon sokszor a természetből vett példákat hordoznak. Ahhoz, hogy egy hasonlatnak az üzenetét megértsük, magát a természetben fellelhető jelenséget is jól kell ismernünk. Jézus a szőlőtő és a szőlővessző hasonlattal világítja meg azt, hogy mit jelent az ember élethivatása. A hivatás, amely minden egyes embernek sajátja, azt jelzi, hogy az ember megismételhetetlen egyedi küldetést hordoz a világban. Nincs egyikünkből sem másodpéldány, így a földi rendeltetésünk, küldetésünk, hivatásunk is egyedi. Az embernek van tágabb és általános értelemben vett hivatása is. Evilági teendőink sorában felismerhetjük azt, hogy egy nemzet tagjai vagyunk. Felismerhetjük azt, hogy munkánk vagy szakmánk által egy nagyobb csoporthoz, közösséghez is tartozunk. A hit szerint is lehet tágabb értelemben vett hivatásunk. Ez a keresztény ember életében azt jelenti, hogy a krisztusi közösséghez tartozik és Jézus Krisztus értékrendje szerint él.
János Evangéliumának ez a csodálatos szőlőtő-szőlővessző hasonlata, amit most hármas fokozatban említettünk, az Úr Jézus tanításában mindezt magában foglalja: a személyes hivatást, egy tágabb értelemben vett munkakörhöz vagy emberi szolgálathoz kapcsolódó közösségi hivatást, és a keresztény élethivatást is. Minderről lelki síkon Jézus általános következtetést mond ki ebben az evangéliumi tanításban: „8Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok, és a tanítványaim lesztek.” (Jn 15)
A bő termés hozatala utalás arra vonatkozóan, hogy az embernek be kell töltenie földi hivatását. Ez a különleges növény, a szőlő, sajátos ajándék Istentől, a Teremtőtől az emberiség számára. A szőlőtő a természet rendjében növényként gyökeret ver. A szőlőtőből szőlővesszők sarjadnak, a megfelelő időben levelet bontanak, és ami igazán érdekes, hogy a közösségre utaló gyümölcsöt hoznak. Hiszen a szőlő növény fürtöket érlel, és a szőlőfürtökön sok szem található. Ennek a közösségi jellegű növénynek ajándéka, hogy megérlelődik, és leszüretelhetjük a szőlő termését. Ebből fakad az ember számára az örömnek, a közösségteremtésnek itala a bor, amely az ünnepi asztalra kerül. Amikor, tehát szemléljük a szőlőt, szemezgetjük a szőlőfürtről a szemeket, vagy pedig bor kerül az asztalra, akkor az ember élethivatására gondolhatunk.
Mindannyiunknak megvan az élethivatása. Senki sincs, akire ne bízna Isten valamiféle küldetést. Az elvetélt magzat, vagy az emberi elutasításból megölt magzat, ugyanúgy hordoz élethivatást, mint aki megszülethet, és itt a földön időt kap arra, hogy ezt a hivatást felfedezze, és megélje. Mert már a fogantatás pillanatában megvan a hivatásunk, megjelöli azt az Isten. Ő tudja, hogy mit szán nekünk, még akkor is, hogyha az Ő szándéka meghiúsul az ember életében. Hordozzuk a hivatásunkat.
Jeremiás prófétát is már születése előtt kiválasztotta az Úr. „5Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek, és prófétául rendeltelek a nemzetek javára.” (Jer 1)
Magunkban hordozzuk hivatásunkat. Jó esetben az ember ezt fölfedezi, és megéli. Megvalósítja azt, amit a Teremtő gondol róla. Van, amikor ez sajnálatosan nem sikerül. Van, amikor az ember nem tud jó termést hozni, vagy bő gyümölcsöt hozni. Erre is utal a szőlő esete. Jézus hasonlata a szőlőtőről és a szőlővesszőről, hitbeli értelmezésben a vele való élő kapcsolatra, lelki, szellemi, és még inkább kegyelmi közösségre utal. Arra figyelmeztet, hogy általános értelemben az ember elutasíthatja az Istentől kapott lehetőségeket, és a küldetést. Vagyis nem hoz termést, levághatja magát a szőlőtőről, függetlenítheti magát az isteni akarattól. Ezt jelképezi a szőlővesszők lemetszése. Ha ez megtörténik, akkor nyilvánvalóan a szőlő nem terem gyümölcsöt, de ha benne marad ebben az életközösségben, akkor bő termést hozhat. Ezt a szép természeti hasonlatot, tehát saját életünk értelmezésére is használhatjuk.
Tudunk e termést hozni? Hívőként föltehetjük a kérdést, tudunk e Isten szándékai szerinti eredményt felmutatni? Mindannyiunknak megvan egyrészt a hivatása, másrészt ennek a felismerési képessége. Megvan a lehetőségünk is arra, hogy hivatásunkat gyakoroljuk. A szabad akarattal megajándékozott ember képes ezt betölteni. Isten eligazítást is ad az embernek az élethivatása dolgában, mert a képességeink, a felismert adottságaink figyelmeztetnek arra, hogy milyen irányban kell haladnunk. Az embernek már a nemében hordozott adottságai is utalást hordoznak hivatására vonatkozóan.
Egy nőnek teremtett, és a női hivatással megáldott ember asszony lehet, hitves lehet, és édesanya. A férfiember számára más hivatásokat készít az Isten. A nyugati papságban a papi hivatás sajátosan a férfihivatások közé tartozik. Isten más segítséget is küld hivatásunk felismeréséhez: szülő, nevelő, edző vagy egy jó barát tanácsai, életünk eseményeinek, találkozásainak hatásai, és lehetne még sorolni.
Keressük, ismerjük fel, és gyakoroljuk mi is sajátosan, személyesen, szabad akaratból, de keresztény derűvel élethivatásunkat.