A vértanúság győzelem. Sokan nem értik, hogyan lehet ilyen balgaságot kimondani. Hiszen, aki elveszíti az életét, annak látszólag kudarcba fulladnak a törekvései, amiért harcolt, azt nem tudja folytatni, hiszen meghalt. Vannak, akik nem értik meg a vértanúságot, az igaz ember szenvedésének jelentőségét. Akik csak sikerekben, elismertségben gondolkodnak, nem értik meg az igazi hősöket, akik készek az életüket is odaadni a hitükért, a szent ügyért, egy jó célért. Úgy gondolkodnak a vértanúságról, hogy a hős az megsemmisül, elpusztul. A hívő ember tudja, hogy az Úr kezében van a vértanúknak, és mindnyájunknak az élete.
A Bölcsesség könyvében olvassuk az igazak sorsáról: „1Az igazak lelke azonban Isten kezében van, és gyötrelem nem érheti őket. 2Az esztelenek szemében úgy látszott, hogy meghaltak; a világból való távozásukat balsorsnak vélték, 3elmenetelüket megsemmisülésnek. De békességben vannak. 4Mert ha az emberek szemében szenvedtek is, a reményük tele volt halhatatlansággal.” (Bölcs 3) A vértanúság nem „csak” értelmes halál, hanem termést hozó, másokat megerősítő áldozat.
Ezért mondta Tertullianus az ókorban: a vértanúk vére az a kereszténység magvetése. A jó akarat, az a jó ügy szolgálata után hozza meg gyümölcsét, miután valaki megpecsételte azt az ügyet a saját vérével. Legfőképpen Jézus bizonyítja ezt az igazságot, akinek még a saját tanítványai sem fogták föl igazán a vértanúhalál értékét. Tiltakoztak az ellen, hogy a Mesternek küldetésében meg kell halnia. A tanítványok ezt kudarcnak tekintették. Az apostolok Jézus halálakor elbújtak, bezárkóztak, mert féltek a hasonló megpróbáltatástól. Az emmauszi tanítványok szinte menekültek Jeruzsálemből, a csúfos halál helyszínéről, míg nem találkoztak a feltámadt Jézussal, aki elmagyarázta nekik, hogy az Emberfia a szenvedés által jutott el dicsőségébe. Minden keresztény vértanú Jézus példájából merít erőt, és így tud az ő ügyében eredményre jutni. Az áldozatnak nagy a hatása, mert ezt Isten kegyelme követi. Ebből nyernek erőt azok az emberek, akik tovább folytatják az adott jó ügynek eszméjét. A mi életünkben is vannak kudarcok. Amikor egy jó ügyért harcolunk, sokszor eredménytelennek látjuk a küzdelmünket. Talán kétségbe is vonjuk azt, hogy valami jóért teszünk erőfeszítéseket. Isten kegyelme a mi jó akaratunkat is meg tudja pecsételni, annak az eredményét megadni.
A vértanúság színe a piros. A szent liturgia végzéséhez piros ruhába öltözünk. Nem csak a pap és segédkezői, hanem az ünneplő közösség is lélekben magára ölti a vértanúság színét. Ezzel jelezzük azt a szándékot, amit az áldozatvállalás jelent. Ehhez próbálunk gondolatainkkal kapcsolódni, és igazítani a mi keresztény lelkületünk formálását. A piros szín az eredeti vértanúságra hívja fel a figyelmünket, legfőképpen Jézus vértanúságára, megváltó áldozatára a keresztfán.
Régen Jézus halála napjáról nagypénteken a templomokban fekete színben emlékeztek meg, a gyász színében. Ma a nagypénteket nem gyászos feketében ünnepli az anyaszentegyház, hanem piros színben, mert minden vértanúság alapja Jézus vértanúsága. Az Ő vértanúságában osztoztak később a tanítványai, az apostolok. Szent János apostolt kivéve, aki ugyan természetes halállal halt meg, de ő is közel volt a vértanúsághoz. A többi apostol vértanú lett.
A kereszténység első három évszázada a Római Birodalomban a vértanúk kora volt, egészen 313-ig. Akkor Nagy Konstantin császár a milánói rendeletével szabad vallásgyakorlást engedélyezett a keresztényeknek. Jézus vértanúsága népe vezetőinek ellenállásából következett, abból a tényből, amelyet Jézus hitvallóan elmondott: Ő az Isten Fia.
Népe vezetői nem akarták ezt elfogadni, vagy ebben hinni, felforgatónak gondolták, veszélyes személynek tekintették a hitre, a zsidó nép hagyományaira vonatkozóan. Jézus a Mennyei Atya küldöttjeként, az emberiség megváltójaként vállalta a vértanúi halált. Az első vértanúk pogány ellenállás miatt lettek vértanúvá. Környezetük nem akarta tudomásul venni az Isten Fia megváltó áldozatát, és annak a közösségnek a létét és hitét, amely Jézus Krisztushoz kapcsolódik. A pogány hatalom tört a keresztények életére.
Eddig arra utaltunk, hogy a vértanúság a keresztények külső ellenségeitől ered. Aki nem keresztény, az nem tudja megérteni a keresztény hitet, ezért tör a Krisztust követők életére. Sokkal nehezebb megérteni azt a vértanúságot, amely Isten népe, vagyis a hívő emberek körében jön létre, azokét, akiket keresztény társaik tettek vértanúvá. Gondolhatunk a sajnálatos vallásháborúkra, amelyekben különböző felekezetű keresztények ontották egymás vérét.
De ilyen minden háború, a borzalmas világháborúk, amelyekben keresztény népek törtek egymás életére. Minden vértanúság olyan erővonalak mentén valósul meg, amelyekben a Krisztustól való elszakadás, emberi, hatalmi, önző érdekek érvényesülnek.
Sajnos nem egyszer oly módon kell vállalni a vértanúságot, hogy szeretteinktől, közvetlen környezetünkből kapunk megbántásokat.
Mindig személyes szeretetünkben, hitvallásunkban kell az Isten fiához, Krisztushoz ragaszkodnunk, erre tanítanak a vértanúk.