Az Eucharisztia az egység és a testvériség forrása. Amikor nagycsütörtökön este Jézus megalapította ezt a szentséget, akkor megélte közösségét apostolaival. Az utolsó, vagyis a búcsúvacsorán, megelőzve keresztáldozatát, elővételezetten adta át az Ő áldozati testét és értünk ontott vérét. Eucharisztikus ajándékként, vagyis hálaadó ajándékként adta oda önmagát a kenyérben és a borban. Mindezzel az egységet akarta megteremteni az ottani és a mindenkori tanítványai között. Egészen az idők végéig adta minden követőjének táplálékul az Oltáriszentséget. Meghagyta a tanítványoknak: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Az Eucharisztiában az Élet Kenyere közösséget teremtő táplálék. Ezt csak Jézussal való közösségünkben, és az egymással való közösségben tudjuk magunkhoz venni.
Az Oltáriszentség nem valami különleges, mágikus termék, amely gyógyhatással, csodatévő erővel bír, és rejtett vágyainkat beteljesíti. Az oltáriszentségi Jézusnak lehet csodatévő képessége, de ez nem megy megrendelése, fizikai kényszerre. A hívő ember azért áldozik, hogy személyesen erőt és kegyelmet kapjon Jézustól, hogy közösségben legyen Vele. Aki Jézussal közösségben van, annak embertársaival is szeretetközösségben kell élnie.
Ezért csodálkozhatunk, amikor olvassuk, hogy Jézus meghökkentő kérdést tesz fel tanítványainak. „51Azt hiszitek, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Nem azt, hanem – mondom nektek – meghasonlást. 52Ezentúl ha öten lesznek egy házban, megoszlanak egymás közt: három kettő ellen, és kettő három ellen. 53Meghasonlik az apa a fiával és a fiú az apjával, az anya a lányával és a lány az anyjával, az anyós a menyével és a meny az anyósával.” (Lk 12)
Hogyan lehet akkor ezt összeegyeztetni az előzőekkel? Jézus szétzilálná a legmélyebb szeretetkapcsolatokat? Egységre törekszünk, az egység kenyerét kapjuk, amit a szentmisében latin kifejezéssel „communio”-nak nevezünk. A mise szertartásának az áldozási része, még az ének is ezt a nevet viseli. Az áldozási ének „communio”, ami közösséget jelent. Vajon a Jézussal való kapcsolatunkban szakadásra kell készülnünk, vagy communiora, vagyis egységteremtésre?
Természetesen meg tudjuk találni a helyes választ ezekre a kérdésekre. Jézus tényként közli: az, hogy ki miként viszonyul őhozzá és üzenetéhez, és hogy mennyire kész hívását követni, meg fogja osztani a családokat. Szembefordítja az öregeket a fiatalokkal és a fiatalokat az öregekkel. Jézus azért teremt szakadást az emberek között, még a szeretetközösségekben is, amikor szembekerül apa a fiával, fiú az apjával, vagy anya a lányával, és a lány az anyjával, mert Ő teljes elkötelezettséget kíván meg tőlünk maga iránt. Vagyis a legnagyobb, és legszorosabb egységben kell lennünk Krisztussal. Ez azt eredményezi, hogy akik nem akarnak Jézussal egységben lenni, azok elszakadnak azoktól, akik Krisztussal egységben akarnak lenni. Még akkor is, ha a vérségi kötelék, a családi szeretetközösség szálain keresztül összetartoznak. Ha Krisztus elkötelezett követőitől teljes önátadást kíván, akkor ők nem lehetnek eggyé azokkal a földi szeretteikkel, akik esetleg ezt nem óhajtják, nem élnek ebben a krisztusi egységben. Hogyan adhatja meg az egység tápláléka, az Eucharisztia azt, hogy egységben legyünk Krisztussal? Szent Pál apostol írja a Római levélben:
„19Földies gyarlóságok miatt emberi módon szólok. Ahogy tagjaitokat a tisztátalanság és gonoszság szolgálatában a bűnre adtátok, adjátok most tagjaitokat az igazság szolgálatára, a megszentelődésre.” (Róm 6) Aki tehát egységben akar lenni Krisztussal, annak úgy kell élnie, ahogyan Jézus élt.
Egy másik levelében az apostol erre int: „5Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.” (Fil 2) Vagyis a bűn helyett adjuk magunkat az igazság szolgálatában az életszentségre. Így lehetünk egyek Krisztussal. Aki tiszta lélekkel közeledik Jézushoz, az méltó arra, hogy eggyé váljon vele. Az Eucharisztiában az ember egyesül Krisztussal. Fizikai módon, biológiai módon megemésztjük az élet kenyerét, testünk részévé lesz. De még inkább lélekben lépünk Jézussal közösségre, aki a szívünket átjárja, átformálja, és méltóvá tesz minket önmagához.
Ezért idézi a liturgia a Jézus látogatására méltatlan kafarnaumi százados szavait a szentáldozás előtt: Uram nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj.
Ez a magyarázata annak, hogy a katolikus hívek, csak akkor áldozhatnak, hogyha előzetesen megvan ez a lelki közösség Jézussal, a tisztaság, a bűntelenség állapota, vagy legalább is a súlyos bűnöktől való mentesség. Hazug cselekedet lenne az, ha valaki az életvitelével, a rossz döntéseivel bűnös életet él, ugyanakkor méltatlanul magához venné az Eucharisztiát, ezért is illetjük ezt olyan súlyos kifejezéssel, mint a szentségtörés fogalma.
Mi az igazság szolgálatában, és az életszentség állapotában szeretnénk továbbra is egységben lenni az Úr Jézussal.
Kérjük, tegyen erre méltóvá bennünket, és így adja meg azt a nagy ajándékot, hogy az egymással való testvéri közösségben is egyek lehessünk.